H

Ahova pedig azért mentem be, mert ugyan tizenpár éves korom óta tudom, hogy pitvarfibrillálós vagyok, most először fordult elő, hogy enyhe terhelésre kivert a hideg verejték és leültem a fűbe a légszomjtól és a mellkasi fájdalomtól, mondjuk addigra már úgyse láttam, merre hánynék. Történt mindez az előző bejegyzés délutánján négyszer, másnap kétszer, harmadnap vigyáztam és csak egyszer félig. Valószínűleg a másnap és a stressz hozta elő, mindkettőből volt bőven, de valahogy nem volt kedvem kockáztatni, hogy esetleg van mögötte valami. Mivel háziorvosom még nincs, pénteken elmentem a King George Surgery-be regisztrálni, ahol kedvesen elmagyarázták, hogy keddtől csütörtökig fél 11-től fél 6-ig dolgoznak fel regisztrációs kérelmeket. Csak. Gondoltam, várjon 4 napot a nyavalya, illetve pont ne várjon, munka után összeszedtem magam és elsétáltam az alig 3,5 kilométerre levő kórházba.

(Relatíve tök normálisan kajálok, se nem sokat, se nem hülyén, még talán fogyni is kezdtem, napi fél óra szapora séta simán megvan, de olykor kettő is, csomó ideje nem dohányzom, erre mikor jön az ilyen? Na mindegy.)

Felfegyverkezve az angol egészségügy gyatraságát taglaló olvasmányaimmal, beléptem a főbejáraton és kedvesen megkérdeztem az ott ülő recepcióst, hogy hova mehet itt egy külföldi mellkasfájós. Elirányítottak az Ambulance&Emergency bejárat felé, bementem hát ott és beálltam a sorba. Felvették az adataimat, majd a kartonomat át kellett szállítanom a terem túlvégébe és bedobni egy postalukon, utána egy másik adagot kitölteni, 90%-ban ugyanazokkal a válaszokkal. Ha valaki esetleg attól tart, hogy sok idő lesz megjegyezni a címét, a munkahelye címét, a bankszámlaszámát, ne aggódjon. Az elém tett 10 oldalnyi űrlapot 1 hónap után úgy töltöttem ki fejből, hogy csak a céges telefonszámom nincs benne. Leültem, kb. 5 perc múlva, mikor már elolvastam a tévén, hogy az átlagos várakozási idő 2 óra, szólítanak. Na, mondom magamnak, nyakig a szar, már csak az a kérdés, a teteje hullámzik-e.

Bent a később megismert John oldalági rokonának tetsző (sziget, még ki is derülhetne), lófogú és igen kedves asszisztens felveszi az adataimat (igen, itt és eddig kétszer adtam meg), majd elmesélteti velem a történteket, közben vadul EKG-matricáz, se perc alatt lenyomom bárki Lutra-albumát. Megérkezik a szakértő is, aki nem doctor, hanem senior medical fellow. Mindegy, végigkérdezi, amit az asszisztens az előbb, majd kér egy fecskendőt, odaadja nekem és mondja, hogy fújjam ki a belét. Nem megy, de mondjuk kézzel is alig tudom kihúzni. Átmegyünk a Resuscitation 1 felirat alá, ahol egy ágyra ültetnek és a fellow mondja, hogy mégegyszer fújjam a fecskendőt. Sokáig bírom, de olyan rosszullét fog el, hogy leállok. A doki ezt várta, hosszas vénakeresés után profin bedobja a vezetőcsővet, kisvártatva megy utána az első adag bétablokkoló. Ekkor olyan 150 körül van a pulzusom, 10 perc múlva már csak 125, ez még mindig sok. Órák telnek el, közben áttolnak a Resuscitation 3 alá, ami nem sokkal jobb, akár a pulzusom: újabb adag bétablokk, majd még egy harmadik, közben várás, kérdezgetés, konzultáció, jön egy igazi orvosdoktor, aki felveszi a kórtörténetemet, majd egy másik, kardiológiában jártas doki, aki szintén. A monitoron nézem, hogy nem javul semmi, nővérváltás, egy nem hozzám tartozó nővért megkérek, hogy ha lehet, ne mérjen a gép 3 percenként vérnyomást, beállítják 15 percre. A vérnyomás mellett mindig hőmérés is van. A szomszédba hoznak egy stroke-os pasast és egy 61 éves eszméletlen nőt, próbálom az ő esetük kifürkészésével tölteni az időt. 18:35-kor nyomtatták ki a karszalagomat, 23:40 van, a pulzusom 106. Jön egy nővér, közli, hogy bent tartanak és vegyek kenetet magamról, hogy megtudják, MRSA-fertőzött vagyok-e. Gondolom nem voltam, mert kisvártatva jön egy másik és véralvadásgátlót nyom a hasamba és beköti a hidratálós infúziót, majd egy aranyfogú feka és egy 140 centi alacsony kislány áttol egy ideiglenes helyre, ahol még 1 órát töltök, mielőtt átvisznek a megfigyelő kórterembe.

Az alacsony kislány nem enged ki vécére, mert nincs mobil infúzióállvány, de hoz egy papírkacsát és magamra hagy, a kacsát én kértem, mert a másik opciót nem értettem. Egy negyvenpár éves körüli ázsiai nővér felveszi az adataimat, majd ráköt a gépre. Rosszul. Megcserélem a sárga és a zöld elektródát, remélve, hogy a gép abbahagyja a riasztást ha jól kötik be, de nem, mert az a baja, hogy nem érzékeli jól a lélegzetvételt, ezért hol 0, hol 50 légvételt mutat percenként és mindkettőre riaszt. Nem nyugtat meg, hogy a negyed órája bömbölő és világító géphez nem jön senki, meg aludni is nehéz tőle. Valaki szortyog, valaki harákol, valaki horkol, valaki 5 percenként fordul az ágyon, mert elzsibbadt a segge nintendózás közben. Mire elszundítok, jön a nővér, EKG, vérnyomás, hőmérséklet, kikérdezés. A pulzusom 100 felett, pedig most ébredtem. Ránézek az órámra, reggel 6 van. Jön egy újabb nővér, bead valami bogyót, aszondja bétablokkoló. A gépem még mindig visít, de visszaalszom.

8 körül mozgolódásra ébredek, jön a tisztálkodás, pisikaki, meg a menüválasztás. Kitotózom, hogy mi az, amit a legnagyobb eséllyel meg fogok tudni enni. Jön a reggeli, kanalazok párat az édes tejes sós kukoricapehelyből, de nem az igazi. Ki tudja, lehet, hogy a tányér mellett levő 2 üres papírkacsa miatt. A nappalos nővér viszont bátrabb, most, hogy reggeliztem, leköt a zacsiról és mehetek önállóan az igazi vécébe. Visszaérve nincs még kész az ágyam, leülök a székre, a nővér beköti a gépet. Kedvesen megcseréltetem vele a piros és a sárga elektródát, kedvesen megcseréli. Jön a kávé-tea vonat, ami igazán vicces egy kardio-megfigyelőben, hosszabb műtétekhez szerintem előtte megkérdezik, mit töltsenek 3 óránként utána. Szemben a ragyás csávó a mellkasát markolászva kér egy feketét két édesítővel, majdnem felröhögök. Jön a nővér, megkérem, hogy függönyözzön el. Sírok, elalszom.

Fél 10-kor újabb orvos jön vizitelni, kikérdez, meghallgat, nézi a grafikont, elmondja, hogy mivel 4 fibrillálós EKG-m van, mindenképp visszarendel a kardiológiára, de mivel most jól néz ki, dokumentálják egy ötödikkel és hazaengednek. Ennek örülök, jobb is lesz a kedvem. Brian se bírja tovább, elkezd velem beszélgetni. Határozottan ő a társaság mozgatórugója, mindenkit bevon, ha más nem, pár szó erejéig. Hatalmas történelmi tudású, világlátott, igen kedves. Ebédig beszélgetünk, hol Alec, hol John beiktatásával, még a göndör bajszos is kinéz a Nintendo mögül pár szóra. Ebéd után mindenkit ámulatba ejtek azzal, hogy most ettem életemben először a custard nevű zsíros-vaníliás szószból. A menetrendszerinti kávé-teáról most én is szakítok egy tejes teát, állítólag Victoria királynő büszke lenne rám. Alec egy kávét kér, két édesítővel, 5 perc múlva a segélyhívót nyomja. Jön a nővér, az orrába akaszt némi oxigént, engem megkér, hogy az ülőváróban várakozzak a gyógyszeremre és a zárójelentésemre. A pólóm még mindig csurom víz a tegnapi izzadástól, nem tudom felvenni. Jön egy másik nővér, megszabadítani a rámragasztott tappancsoktól meg a kanültől. Áldom a sorsot, hogy elmentem vécére, fél macskányival kevesebb szőrrel, zihálva veszem fel a poláromat. Elköszönök az öregfiúktól, kiülök az egyik székre a váróban, utánam a göndör bajszos, megkérdezem, neki mi baja volt, a többi 20 percet vad dekódolással töltöm. A nővér átadja nekünk a gyógyszeres zacsit, elmond mindent, ami csak rá van írva a dobozokra. Alig találunk ki, ott viszont olyan szél támad, hogy lemondok a hazasétálás öröméről és buszra szállok. Így is sétálni kell, de csak az óvárostól, ami kb. lefelezi a távot.

Most azt tervezgetem, hogyan fogom megúszni, hogy bétablokkolókon tartsanak. Van uszoda, időm, lesz biciklim, lehet sétálni, szóval nem aggódom.